LAPSZEMLE: NB1.HU

  Sisa Tibor felfedezett magának egy szigetet – Gyirmót – Kiheverte a frontvonalban kapott sebeit.

Bõ félévnyi pihenõ után, újra a munkába vetette magát Sisa Tibor, aki a héten vezényelt elõször edzést az NB II-ben szereplõ Gyirmót FC vezetõedzõjeként.
Mint mondta, tíz éve harcol a magyar labdarúgás frontvonalában, de most a teljes tavaszra szüksége volt, hogy kiheverje a Diósgyõrben, és korábban másutt kapott sebesüléseit. A határán volt annak, hogy hátat fordít futballunknak, de aztán – nem hiába volt „civilben” évtizedekig földrajz-testnevelés szakos pedagógus – felfedezett magának egy szigetet.

Az nb1.hu-nak lelkesen beszélt új állomáshelyérõl, de az önkéntes számûzetésérõl, a nógrádi Nílusról és az írói vénájáról is.
 
– Amikor legutóbb, még decemberben találkoztunk, azt mondta, tavasszal semmiképpen sem vállal munkát. Jól éreztem, hogy nem pihenésre, hanem egyfajta gyógyulásra vágyott?

– Nagyon nehéz világ az edzõsködés, állandóan a célkeresztben van az ember, ezért néha jó átgondolni a történteket. Szép csendben, nyugodtan rendszerezni mindent. Ahogy egyetemi tanárom, Popper Péter mondta: a mesék úgy szólnak, hogy valaki csak ment, mendegélt. Nem rohant, szaladt, tülekedett. Van, amikor lassítani kell, és ebbõl a könyöklõ világból kilépve csak menni, mendegélni. És így kiérdemelni majd a legszebb mondatot: „…és boldogan éltek, míg meg nem haltak.” Ezt megfogadva én is visszavonultam egy idõre a stressztõl, és talán ennek is köszönhetõ, hogy most jól választottam. Pedig többen megkerestek az elsõ- és másodosztályból, de hívtak külföldre is. Igazából mégis csak két lehetõségen gondolkodtam el komolyan: az egyik egy utánpótlás-nevelõ klub vezetése lett volna, a másik pedig egy iskolaigazgatói poszt, ahol fociosztályokat létesítettünk volna. Tanáremberként ez utóbbi különösen szimpatikus volt…

FOLYTATÁS:

– Akkor mi döntött végül a Gyirmót mellett?

– A futballon belül csupa jót hallottam a klubról, és ezt néhány nap után csak alátámaszthatom. Hiszem, és most már tapasztalom is, hogy – ha lehet ilyet mondani a labdarúgásban – egy szigetre érkeztem. Amiben én hiszek, itt súlya van a szavaknak, és a kézfogásnak jelentõsége. Csendben, nyugodtan, alázattal lehet dolgozni. Természetesen a meccsek, az eredmények itt is fontosak, van tehát feszültség éppen elég, de a lényeg a mindennapi, becsületes munkavégzés. A magyar labdarúgásban sok minden megvan, de nem túl lélekemelõ, hogy a tisztesség és a megbecsülés mintha elveszett szavak lennének. És utóbbival a legkevésbé sem az anyagi megbecsülésre gondolok. Az ember öt forintért is boldogan dolgozik ott, ahol érdemes. Ahol, mint itt Gyirmóton, a háta mögött is tisztelettel, Tanár Úrként emlegetik. Ez a hely nem az, ahol a hátam mögött foghegyrõl csak úgy Sisának szólítanak. És lehet, van ebben az embertelen világban, akinek ez többet ér, mint az elsõ osztály vagy a vaskos fizetés.
 

– Kicsit elkeseredett?

– Nem, legfeljebb fáradtnak tûnhet a hangom, így estefelé. Éppen ellenkezõleg: újra fölvillanyozódtam! Huszonhat-huszonhét esztendeje edzõsködöm, és immár tíz éve szó szerint a futballunk frontvonalában vagyok. Ez idõ alatt sok lövést kaptam, gyakran a hátamba is, és való igaz, hogy ezt nehezen éltem meg. De itt, Gyirmóton újra nyugodtan dolgozhatok, itt mindenki teszi a dolgát, kölcsönös a tisztelet. Üdítõ kivétel ez, és én nagyon szeretnék megfelelni az elvárásoknak. Munkás napok ezek, de én ezt szeretem. Egy tanárom mondogatta: „Tibikém, úgy tanuljál, úgy dolgozzál, hogy ha nem leszel, hiányozzál!”
 

– Mik az említett elvárások?

– Most látom csak igazán, micsoda munkát fektettek be a tulajdonosok és az itt dolgozók. Ha az idõtényezõt is figyelembe vesszük, tán a legintenzívebben fejlõdõ magyar klubról van szó. De most nem mindenáron a bajnoki cím a cél, hanem egy jövõbe mutató csapat kialakítása.
 

– Ugye, azért nem sértõdnének meg akkor sem, ha felülmúlná a terveket?

– Nem hinném, hogy az sértõ lenne, de nagyon nehéz bajnokságnak ígérkezik. Akár kis NB I-nek is mondhatjuk, sokkal több csapat és játékos célozza meg belõle az élvonalat. Csak jót hozhat a magyar labdarúgásnak, hogy élesedik a küzdelem minden egyes pontért és gyõzelemért.
 

– Ezek szerint jó véleménnyel van az átszervezésrõl?

– Mindenképpen, hiszen a korábbinál intenzívebb, nagyobb verseny ígérkezik. Mi is minden erõnkkel azon leszünk, hogy megfelelõen szerepeljünk benne. Ki kell emelnem az elõdöm, Csank János munkáját, aki kialakította ezt a csapatot. Hû, de nagy változtatásokra nincs is szükség: ezt szeretném folytatni én is, a huszonnégyes keretbe négy-öt új igazolással. Hogy fiatalokkal vagy idõsekkel, az mindegy. A lényeg, hogy olyanokkal, akik illeszkednek ehhez a klubhoz a lendületükkel, a játék iránti alázatukkal.
 

– Olyan lelkesen beszél, hogy el sem tudom képzelni: mit csinált fél évig tétlenül, otthon, Ludányhalásziban? Netán végignézte a tévében az összes helyszínelõket?

– Azt már nem, akadt éppen elég tennivalóm. A legfontosabb hozománya ennek az idõszaknak, hogy nem volt stressz. Összegyûltek ám a tennivalók odahaza is, volt munka bõven a ház körül. Egy vidéken élõ embernek néha le kell nyírnia a sövényt, lekaszálni a füvet…
 

– Igaz is, a Duna áradásával volt tele minden, de kiöntött az Ipoly is?

– Kétszer is áradt! Kicsit megigazgatta a kerítésemet, de sikerült a helyére tennem. Földrajztanárként tudom, hogy ez már csak ilyen, a folyó úgyis jönni fog. Ha nem is hasonlíthatom a Nílushoz, de csak a kert végében lévõ határkövet nem tudja elmozdítani, minden mást igen. Visszatérve az eredeti kérdéshez, dolgoztam egy majdan kiadandó szakkönyvemen is, és végre utat engedhettem az írói hajlandóságomnak is. Van, aki poharat ragad, más a számítógéppel szöszmötöl, én kiírom magamból, ha valami vagy valaki megérint. Már négyszáz-hetvenhat olyan rövid írásom gyûlt össze, amelyeknek a többsége a focihoz kötõdik, mégis túlmutatnak azon. Miután tanultam pszichológiát is, ezekre az alapokra építkezõ „lelki beszédeknek” mondanám õket. Némely labdarúgóm is tudna róluk mesélni, akadt, amelyiküknek segítettek a problémáján. Nagyon régóta írom õket, és mivel a modern technika nem igazán érintett még meg – abban a programozó matematikus fiam szokott segíteni –, a túlnyomó részüket kézzel. Magam is meglepõdtem, mennyi jött össze. Ha csak minden tizedik jó közülük, már az is szép szám. És persze a futballt sem hanyagoltam el.
 

– Járt az NB I-es meccsekre? Mi a véleménye a mögöttünk hagyott szezonról?

– Izgalmas, a végletekig kiélezett küzdelem volt, több pozíciót tekintve is. A tévében követtem, de nem vagyok az a típus, aki állásra várva kijár a hazai csapatok mérkõzéseire, inkább átugrottam néha Rimaszombatra vagy mondjuk Besztercebányára. És közben, míg nem jött a gyirmóti tulajdonosok hívása, állandóan azt kérdezgettem magamtól: Tibi, kell még neked a labdarúgás?
 

– Szerintem tudja a választ, máskülönben nem dolgozna újra egy csapat élén. Biztos vagyok benne, hogy tavasszal is kerültek új bejegyzések a híres „okosfüzetébe”.

– Hát persze. Ez a szakmám, az életem. Ha megnézek egy meccset, képtelen vagyok hátradõlve, sósmogyorót rágcsálva szórakozni rajta. Csakis tollal és papírral a kézben, szakszemmel, aztán a jegyzetek rendszerezve már kerülhetnek is be a mappámba.
 

– Õsszel, az ön irányításával szerepelt a legjobban a DVTK az elmúlt másfél évben. Mi a véleménye a 10. helyen végzett csapat szereplésérõl?

– John Adamset idézve: „A tények makacs dolgok.” Amik ráadásul mindig kiderülnek, csak idõ kérdése. Hát ez eljött elég gyorsan. Úgy hiszem, nekem nem kell ezek után semmit hozzátennem, ha már akkor nem hallgatták meg a szavam. Csak az maradt, hogy szurkoljak a volt csapatomnak.
 

– Úgy eltûnt, hogy a világháló a görögöknél terjedõ „szegények kokainját” dobta ki, ha rákerestem a Sisa névre. Reméltem, hogy nem a híres palóc viszkijét kezdte importálni. Nem tartott attól, hogy egy idõ után már nem hívják sehová?

– Ha én nem is hívtam senkit, hogy ajánlgassam magam, és kerültem a nyilatkozatokat, a feltûnést, de azért volt elég ajánlatom, ahogy már említettem. Másrészt, én mindig tanárembernek tartottam magam, aki emellett edzõsködik is. És mindkettõt nagyon szereti. De a lényeg, hogy van egy szakmám a focin kívül is, és ha újra abban kellene dolgoznom, hát akkor sem lennék boldogtalan. Manapság van mit nevelni a fiatalokon, ezért is vonzott az említett iskolaigazgatói poszt.
 

– Ha már a nevelést említi, hét évig dolgozott az utánpótlásban, kétszer Eb-re, egyszer vb-re vezette a korosztályos válogatottakat. Mit szól az akadémiákhoz, a sokasodó fiatal tehetségekhez?

– Nagyon üdvözítõ dolognak tartom õket, mert a futballtudás átadása mellett az akadémiákon embereket is nevelhetnek. Mintha több klubnál is most kezdene megmutatkozni ennek a haszna. Ezt különösen fontosnak tartom az internet korában. Húsz évvel ezelõtt még könnyebb volt az edzõ dolga, de a labdarúgás ma is fontos terepe lehet a nevelésnek. Ez a kilencvenes években sajnos nem látszott meg. Emlékszem, az utánpótlás-válogatottaknál úgy kellett összeszednem, ki merrefelé vetõdhetett, mert a fiatalok amint tehették, külföldre mentek. Ahol aztán rögtön szembesültek azzal, hogy muszáj rögtön eredményt produkálniuk. Nálunk mintha ez is fordítva mûködne: ha idejön valaki külföldrõl, legyen szó játékosról vagy edzõrõl, többet engednek meg nekik. Amikor évekig Kuvaitban dolgoztam, a kutya sem törõdött velem, csak akkor kaptak föl, amikor bajnokságot nyertem a csapatommal, és arabul nyilatkoztam a tévében. De most már hiába hívtak vissza az Emirátusokba, magyar emberként maradok a magyar labdarúgásban.
 
Hanti Gábor

(NB1.HU)