Milyen érdekes, hogy a tősgyökeres győri Lencse László kacskaringós, sikerekben gazdag labdarúgó-pályafutása vélhetően befejező szakaszában jutott el oda, hogy szülővárosában futballozzon. De jobb későn, mint soha, a lassan krisztusi korba lépő csatár vasárnap parádés játékkal, továbbá két remek góllal segítette hozzá a Gyirmótot a Békéscsaba elleni 4–0-s győzelemhez, és a négy év utáni visszajutáshoz a magyar futball legmagasabb osztályába.

Lencse László, az MTK Budapest csatára tavaly december 29-én írt alá két és fél éves szerződést a Gyirmót FC csapatához. Kék vérű MTK-s barátaim szerint a harmincharmadik életévét taposó rutinos játékos még most is simán beférne Michael Boris együttesébe, de ha már így alakult, Lencse gőzerővel vetette magát a küzdelembe Gyirmóton, és a 2021-es naptári évben 16 mérkőzésen szerzett 11 góljával oroszlánrészt vállalt a csapat feljutásában.

Nem úgy tűnt a látottak alapján, mintha levezetni jött volna Gyirmótra, túl a harmadik ikszen.

Teljesen kiborulok, amikor valaki azt a szót használja, hogy levezetés, főleg amikor egy harmincon túli labdarúgóról van szó – csattant fel a kétgyermekes családapa. Nem levezetni jöttem Győrbe, van két gyerekem, lassan harminchárom éves leszek, meg akarom mutatni a hatéves kislányomnak és a négyéves kisfiamnak, hogy tud még futballozni az édesapjuk. A családom miatt jöttem vissza Győrbe, ahol eddig még sohasem tudtam futballozni. Pedig mindenkim itt lakik, a szüleim, az anyósom, a testvéreim, és most mi is a családommal, Győrszentivánban. Itt nőttem fel, az ember nem levezetni jön a szülővárosába. A levezetés nagyon csúnya szó, engem világ életemben a versenyszellem tartott életben, most is ez hajt, nemcsak a meccseken, hanem az edzéseken is – még hogy én levezetni jöttem Gyirmótra! Minden meccsen győzni akarok, ilyennek születtem. Ha valaki azt mondja nekem, hogy én levezetek, az ugyanolyan, mintha azt mondaná, komolytalan a hozzáállásom.

Ezen a ponton felvetettük Lencsének, hogy amikor a 2020-as esztendő majdnem utolsó napján ideszerződött, gondolt-e az NB I-re. Hiszen 13 ponttal voltak lemaradva az éllovas Debrecentől, és néggyel-néggyel a Budaörstől, a PMFC-től és a Vasastól. 

Gondoltam, persze hogy gondoltam. Meg lehet kérdezni a feleségemet, januárban mondtam neki, Lola, de jó lenne feljutni! Amikor leültem tárgyalni a vezetőkkel, ők is erről beszéltek. Amikor megkérdeztem Horváth Ernő urat, a klubtulajdonost, hogy mi a cél, egyből rávágta, hogy természetesen a feljutás. Mi más lenne a célja a Gyirmótnak, mint a feljutás? Nem ismertem az elnök urat, nem tudtam, hogy ennyire ambiciózus, de aztán megértettem, hogy aki egyszer megszagolta az NB I légkörét, az visszavágyik oda, és a Gyirmót négy éve már eltöltött egy idényt az élvonalban.Teljesen ki is borultam azon a szóbeszéden, hogy a Gyirmót állítólag nem akar feljutni, az elnök úr mondta is, hogy ők minden évben fel akarnak jutni, csak nem mindig jön össze, a végén kicsúszik a kezükből.

Lencse egy híján mind a tizenhét tavaszi fordulóban pályán volt, a kivétel a soroksári találkozó volt, amelyiket sérülés miatt kénytelen volt kihagyni. A tizenhat meccsen szerzett tizenegy góljával fél szezon alatt házi gólkirály tudott lenni.

Nem is figyeltem, lehet, hogy volt, aki többet rúgott. Én ezzel nem törődtem, csak tettem a dolgom. Nem is számoltam, mindig kérdezték, hogy hányadik gól, hányadik gól, de engem ez nem érdekelt. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy segítsem a csapatot, és ez hála istennek sikerült.

Vasárnap este láttam, ahogy nyilatkozik a mérkőzés végén, és sugárzott az arcáról, mennyire boldog. Pedig már hozzászokhatott ehhez az érzéshez magasabb szinten is, mert az MTK-ban, az Újpestben, Kecskeméten, a Videotonban, a Puskás Akadémiában, Görögországban és Izraelben is ontotta a gólokat.

Most, hogy említi, mostanában állandóan Izrael jár az eszemben. Nézem a tévében a híreket, a felvételeket a rakétatámadásokról, és elszorul a szívem. Amikor ott játszottam a Hapoel Iróni Kirjat Smónában, akkor is dúlt a háború a Gázai övezetben, bár a mi városunk északon van, öt kilométerre a libanoni határtól, de onnan is lőttek ki rakétákat. Féltem, persze hogy féltem, ott volt a feleségem, akit nagyon féltettem – akkor még nem voltak gyerekeink, de mindegy, nem volt kellemes érzés. Ez volt az oka, hogy nem töltöttem hosszú időt Izraelben. Meg aztán nem tudtam angolul, héberül meg egy szót sem. Angoltanárom volt, sőt még mindig járok tanárhoz, már sokkal jobban megy a nyelv.

Akkor még nem voltak gyerekek, de most már vannak; a nagyobbik, Zara most járja az első osztályt, a négyéves Laci még óvodás.

Imádja a labdát, már szoktunk passzolgatni, persze szó sincs arról, hogy a labdarúgás felé terelgetném, de nincs rossz viszonyban a labdával. Kiskapuzunk, passzolgatunk, miegymás. Aminek különösen örülök, az az, hogy nem Ronaldo- vagy Messi-mezt hord, az apukája a példaképe, az én mezemet viseli. Tudja, min szoktam felhúzni magam? Amikor egy gyerek már tíz-tizenkét éves korában arról beszél, hogy futballista lesz, és akkor majd Ferrarival jár, meg Rolex órája lesz, meg jó sok pénze. Volt olyan gyerek, akinek az első kérdése az volt hozzám, hogy mennyit keresek, mert ő is jól akar keresni. Jézus, Mária! Nekem annak idején ilyesmi meg sem fordult a fejemben, pedig nem olyan családból származom, ahol terülj, terülj, asztalkám volt. És később sem, úgy voltam vele, hogy jól kell játszani, és akkor az összes többi jön magától.

Lencse szerencsés alkat, egymás után sorolja a klubokat, Izraelben, Görögországban, Kecskeméten, Felcsúton, Újpesten is nagyszerűen érezte magát, de azért az örök szerelem, a szíve csücske mégiscsak az MTK.

Istenem, sohasem fogom elfelejteni az agárdi Sándor Károly akadémián töltött éveket! Ott Szalai László és Tamási Zsolt volt a mesterem, utóbbi most itt, Gyirmóton is a szakmai igazgató, sőt már Győrben, a suliban is ő volt a testnevelőtanárom. Németh Krisztián is győri, akinél egy évvel vagyok idősebb, vele annak idején egy szobában laktam a Sándor Károly akadémián.

A gólvadász nemcsak a gólokra vadászik, hanem alkalomadtán őzekre, vaddisznókra is. 

Már vagy tíz éve vadászom, de nem nagyon komolyan, van, hogy egy évig nem sütöm el a puskámat. A győrszentiváni házunk az erdő szélén van, kinézek az ablakon, és ha szerencsém van, őzeket, nyuszikat látok. Húsvét vasárnapjának reggelén kinéztünk az ablakon a gyerekekkel, és ott volt a nyuszi. Pedig nem is rendeltük meg… Igazából a természet szeretete miatt járom az erdőt, ritkán vadászok. Nem jellemző rám, hogy ész nélkül húzogatnám a ravaszt.

Szóba kerül Csertői Aurél vezetőedző is. Vajon milyen Lencse viszonya a szakvezetővel, mit gondol róla?

Csertői sikeres edző, amit az is bizonyít, hogy feljutottunk az NB I-be. Megjegyzem, én negyedszer jutottam fel most a pályafutásom során, kétszer az MTK-val, egyszer a Felcsúttal és most a Gyirmóttal. De vissza Csertőihez: elképesztően temperamentumos ember, soha nem gondoltam volna, hogy valaki 4–0-s állásnál, öt perccel a vége előtt, amikor már hosszú percek óta ünnepli a közönség a feljutást, még mindig így fel tudja idegesíteni magát egy kétes szituáción. Már rég a kispadon ültem, mert lecserélt, hogy megkapjam a tapsot a közönségtől – jólesett, nem tagadom –, és ő még mindig ott tombolt a partvonal mellett. Nyilván minden edző győzni akar, de ő megszállott. Még 4–0-nál is úgy viselkedett, mintha 0–0 lenne az állás. Tényleg mindene a futball.

Most több mint egy hónap pihenő következik Lencsének és a csapatnak, hozzátesszük, jól megérdemelt pihenő. 

Biztos, hogy valahová elmegyünk nyaralni a családdal, a tavalyi nyár ilyen szempontból kiesett, a kisfiam még nem ült repülőgépen. Mindig mondja, hogy nagyon kipróbálná. Most majd kipróbáljuk. Aztán jön az NB I, és mivel még két évre szól a gyirmóti szerződésem, nem csak egy élvonalbeli idényre tervezek.

Forrás: index.hu