1953. november 25-én, a londoni Wembley Stadionban játszotta „az évszázad mérkőzését” az angol futballválogatott és a legendás Aranycsapat, melyen a Puskás Ferenc vezette magyar nemzeti tizenegy győzött 6:3 arányban. A diadal történelmi jelentőségű volt, hiszen az angol futball addigi 90 éve alatt először fordult elő, hogy egy kontinensről érkezett válogatott saját otthonában győzze le Angliát. A Magyar Labdarúgó Szövetség a sporttörténeti győzelem emlékére és az Aranycsapat tiszteletére 1993-ban, a mérkőzés 40. évfordulóján november 25-ét a magyar labdarúgás napjává nyilvánította. Az MLSZ ezen a napon minden esztendőben megemlékezik a legendáiról, az Aranycsapatról és valamennyi válogatott labdarúgójáról, sportszakembereiről.

A londoni találkozó ötlete az 1952-es helsinki olimpia döntője után merült fel Stanley Rousban, az angol szövetség elnökében, ám a hivatalos meghívóra fél évet várni kellett. A szigetországi szövetség fennállásnak 90. évfordulója alkalmából rendezett meccsen való részvételhez Rákosi Mátyás engedélye is kellett, akit miután Sebes Gusztáv szövetségi kapitány megnyugtatta, hogy nem okoznak csalódást, és következő évben sor kerül a budapesti visszavágóra is – áldását adta a találkozóra. A szövetségi kapitány komolyan vette a felkészülést és a svédek elleni válogatott meccsre Angliából hozatott labdát, amelyek jóval nehezebb voltak az Európában használatosaknál, Puskáséknak azzal kellett játszaniuk. Így történt, hogy íz nappal a londoni meccs előtt a Népstadionban rendezett első válogatott találkozón csak 2:2-t játszottak a magyarok a svédekkel (Gólszerzők: Palotás, Czibor) Puskás még 0-0-nál büntetőt hibázott, a svédek a 87. percben egyenlítettek. Ekkor fütyülte ki először és utoljára a közönség az Aranycsapatot.

Ilyen előzmények után, 1953. november 25-én az angol válogatott a legendás Wembley Stadionban fogadta Puskásékat, ahol az „évszázad mérkőzésére” több mint százezren voltak kíváncsiak. Bár a Walter Winterbottom által menedzselt csapat tisztában volt az Aranycsapat képességeivel, a hírek szerint az angolok nem sokat aggódtak a magyarok elleni meccs miatt.

De a kezdés után alig telt el 45 másodperc, és Hidegkuti Nándor lövőcsele és zseniális bombája nyomán Gil Merrick kapusnak már a háta mögül kellett kihalásznia a labdát; 1:0 arányban vezettek tehát a magyarok. A 13. percben Jackie Sewell egyenlített, így az angolok egy picit fellélegezhettek, gondolván, lassan majd csak helyre billen a világ rendje. A 20. percben azonban ismét jött Hidegkuti, és visszaszerezte a vezetést a mieink számára. Négy perccel később jött egy „lapos” magyar akció és Puskás gólja, a legendás visszahúzós csel után, ezzel lett 3:1, majd a magyar csapatkapitány Bozsik szabadrúgásába ért bele szerencsésen, ezzel már ő is két találatig jutott. A szünet előtt még Mortensen szépített, így 4:2-es állással vonultak szünetre a csapatok.

A folytatásban az 50. percben Bozsik köszönt be Gil Merrick kapujába, három perccel később pedig Hidegkuti Nándor mesterhármasig jutott a Wembley Stadionban – ezt a bravúrt az elkövetkező ötven évben nem sok vendég játékos tudta megismételni. Ezzel már 6:2 volt az állás Magyarország javára, és ugyan Alf Ramsey 57. percben még értékesített egy büntetőt, de az angolok már nem tudtak közelebb jutni a magyar válogatotthoz.  Leo Horn játékvezető hármas sípszava véget vetett a sporttörténeti jelentőségű találkozónak, mely a világnak hatalmas meglepetést, Anglia számára pedig valóságos traumát, sokkot okozott.

Ez volt az a siker, ami megalapozta az Aranycsapat legendáját, aminek következtében a 11 játékos nevét a világ minden táján fel tudják sorolni a futball rajongói.  A legendás londoni mérkőzés névsora: Grosics Gyula, Buzánszky Jenő, Lóránt Gyula, Lantos Mihály, Bozsik József, Zakariás József, Budai II. László, Kocsis Sándor, Hidegkuti Nándor, Puskás Ferenc, Czibor Zoltán. Szövetségi kapitány: Sebes Gusztáv.  (A klasszikus Aranycsapat, mely ebben az összeállításban veretlenségi sorozata alatt kezdőként mindössze 4 alkalommal lépett pályára.)                                                                                            

A Puskás Ferenc vezette magyar válogatott győzelme ugyanakkor nem csak az eredmény miatt volt történelmi jelentőségű, hanem azért is, mert a Wembleyben mutatott játékkal és a Sebes Gusztáv által kidolgozott taktikával az Aranycsapat új fejezetet nyitott a világ labdarúgásában. Az angolok, akik a hagyományos módon, WM-formációval (3-2-5) álltak fel, esélytelennek bizonyultak az addig ismeretlen 4-2-4-es formációban játszó Aranycsapat ellen; Sebes Gusztáv játékosai ugyanis villámgyorsan tudtak támadásból védekezésbe, majd visszaváltani, a középpályás sor előrébb és hátrébb elhelyezkedő játékosai segítségével pedig mindkét esetben hatékonyabban tudtak játszani az ellenfélnél. Sebes Gusztáv meglepte az angolokat azzal, hogy a fedezet Zakariás a védőket segítette, míg a középcsatár Hidegkuti – ahogyan azt klubjában az MTK-ban Bukovi Márton korábban kitalálta – hátravonva játszott. de volt más egészen meglepő újítása is a csapatnak. Az időtájt a világ futballjában kötött posztok voltak, de a magyar csapat ebben is formát bontott. Czibor balszélső létére a jobbszélen nyargalt, a balösszekötő Puskás rendszeresen a jobbösszekötő helyén tűnt fel, a gólját is ez előzte meg: a labdát a felejthetetlen hátrahúzós csele után Merrick-nek esélyt sem adva, úgy vágta a sarokba, hogy a kapus és a kapufa között épphogy elfért.

 

 

„Talán élete legjobb formájában játszott” – így értékelte a Népsport a mesterhármast szerző Hidegkuti Nándor teljesítményét. „Fáradhatatlanul küzdött, ragyogó labdákat adott társainak, veszedelmesen lőtt és a fejelés terén is kitűnt.”

A 6:3 megrázta az angol közvéleményt és a sajtót is. Az Evening Standard már aznap este magyar címmel közölt cikket a meccsről: „Micsoda csapas” (így, ékezet nélkül) – állt öles betűkkel a fekvő kapus képe alatt.   A Times „a futballistenek alkonyáról” írt: „A magyarok történelmet írtak azzal, hogy földön, levegőben és taktikában egyaránt megverték Angliát.” Áradozott a Daily Mail is: „Az angol játékosokban csalódott közönség bámulattal adózott a magyarok lenyűgöző labdaművészetének. Húsz éve nem láttak olyan labdarúgást Angliában, mint amilyent a magyarok bemutattak, akik klasszisokkal múlták felül az angolokat.”

A meccsnek a nemzetközi sajtóban is óriási visszhangja volt. „Ami nem történt meg 90 évig, arra most elég volt 90 perc. A magyaroknak elegendő volt egy félóra, hogy a szó szoros értelmében megsemmisítsék a brit oroszlánt” – írta a Corriere Dello Sport.

Zelk Zoltán: Rímes üdvözlő távirat

Alighogy átszállt a határon
a győzelem, az a hat-három
s fáradtan a nagy drukkolástól
ledőlnék, egyszer csak rámszól
a rádió és arra biztat, hogy verset írjak…
Hát írok is. Miért ne tenném,
miért ne váljon ez az eredmény
ez a diadal verssorokra,
miért ne mondhassam rímmel szólva,
hogy milyen szívvidítóan jó volt
hallani azt a hat magyar gólt!
S a nagyképűség, ha legyintne?
Mit tudja ő, mily kedves kincse
a felnőtt embernek a játék!
hogy minden vasárnap megvár még
találkozóra jő gyermekkorunk
amikor csapatunknak drukkolunk…
Mert nemcsak néz a néző: játszik,
a labdával ő is cikázik
a védők közt. Cselez is, lő is.
Csapatával veszít is, győz is.
Akárcsak most, ugye barátom –
mintha egy óriás lelátón
külön-külön és mégis együtt
a rádiót fülelve lestük
Puskást, ahogy lefut cselezve,
bead, s aztán… haj, balszerencse!
Kocsis fejes kapufára
csattan, de jő Bozsik s bevágja!
S Hidegkúti talál megint utat
a kapu előtt, s benn a féltucat!
Hát így esett,
hogy a hívó szó és magam jókedve
a hat-háromról most verset írat,
indulj hát, szállj te rímes
üdvözlő távirat:
vidd örömünk a győztes tizenegynek
s a dolguk értő, derék mestereknek
Mándinak és Titkosnak is.
S vidd el szavam, vidd el külön, Sebesnek,
kinek bátyjával hajdan együtt jártam
a gödi Fecskefészek homokjában-
csendőrszurony villant nyári égen
s álmodtuk, vártuk, hogy jövővé érjen
munka, harc, hűség, az emberi érdem-
s mikor már a jövendő kapujában,
meghalt ezerkilencszáznegyvennégyben.

Szepesi György, a legendás sportriporter, későbbi MLSZ elnök, az Aranycsapat 12. játékosa így emlékezett:

„Amikor a meccs reggelén lementem a Cumberland Hotel éttermébe, Sándor Csikar azzal fogadott: „Jézusom, Gyuri, elment a hangod! “Na, több se kellett a csapatnak, Öcsi máris fújta, két tojássárgája cukorral, gyorsan bekanalazni. Aztán a többiek sorolták, hogy a nagymamájuk erre milyen receptet használ. A végén a pincérek őszinte döbbenetére 10 pohár cukros tojássárgáját kellett elfogyasztanom, de szívesen tettem, mert látszott, hogy ez is eltereli a fiúk figyelmét a nagy feszültségről. Én biztos voltam benne, hogy győzünk. Meg lehet nézni az akkori rádióújságot. Annyira biztosra mentem, hogy tíz nappal előtte betetettem a műsorba a délutáni közvetítés esti ismétlését. Nem terveztem el, mit fogok mondai, a mikrofon előtt jól tudtam rögtönözni. Az „All right, Mr. Wright!” -ot sem találtam ki előre. Imádom a humort, de nekem nincsen humorom. Kivéve, ha a mikrofon előtt álltam. Ott teljesen átalakultam. Transzba estem” – mesélte a 6:3-ról a riporter Szepesi György Búcsú a mikrofontól c. könyvében.

Idehaza leírhatatlan volt a győzelem fogadtatása. „Költők, írjatok verseket!” – kiáltotta az éterbe emlékezetes közvetítése végén Szepesi György, és szavai meghallgatásra találtak, hatszáz vers érkezett a Népsport szerkesztőségébe!  A „hathárom” kultusza ma is él, született róla dal Hobo Esztrád című lemezén Aranycsapat címmel („4:2 a félidőben, a végén 6:3” – énekli Földes László – Hobo), Tímár Péter filmje (6:3, avagy Játszd újra, Tutti!, rengeteg könyv, újságcikk, de van Aranycsapat-mozdony, kiállítás, 6:3 borozó, hathármas borospalack is és a legutóbbi időben már musical is őrzi a győzelem emlékezetét. Az aranycsapat játékosairól stadionokat, utánpótlás akadémiákat, sportágfejlesztési programokat nevezett el a hálás utókor, ezzel is segítve, hogy őrizhessük a tradíciót és egyúttal újabb és újabb generációk élhessék át a magyar és az egyetemes kultúra részévé váló mérkőzés felemelő élményét.