A 71 éves mesteredzõnek nem volt szokatlan helyzet, hogy tavaly szinte egy csapatra való játékos hagyta el a klubot, ám utólag úgy érzi, talán jobban bízott magában, mint kellett volna. Felkavarta, hogy míg az utolsó fordulóban kórusban szidták a Hungária körúton, Mezey Györgyöt a magasba dobálták a Videotonnál, miközben három játékost Fehérvárra is elpasszolt az MTK.
– Meglepte, amikor a kiesés után új szerzõdést kínált önnek az MTK?
– Ha nem is lepõdtem meg, ha ilyen történik, az ember azért a legrosszabbra számít. Nagyon örültem neki, hogy elismerte a klub az elmúlt évek munkáját, és úgy gondolják, én vagyok az, aki képes visszavezetni a csapatot az NB I-be.
– Önnek voltak feltételei, mielõtt beleegyezett a hosszabbításba?
– Az edzõknek nem nagyon lehetnek feltételei a magyar futballban, ez egy folyamatosan változó világ, amihez alkalmazkodni kell. Ma azt mondják, így fest a keret, ezekbõl a játékosokból hozd ki a maximumot, összeáll egy csapat, aztán egy hónap múlva kiderül, hogy például a legjobb játékost mégis eladják.
– Az MTK-ra ez különösen jellemzõ, sõt, Domonyai László klubigazgató már áprilisban önkritikát gyakorolt, beismerve, hogy hibáztak, amikor túl sok meghatározó játékost engedtek el, és ezzel önt is kellemetlen helyzetbe hozták. A szakmai munka felelõseként nem kellett volna még idejekorán az asztalra csapnia, hogy ez így nem lesz jó?
– Természetesen minden edzõnek az az érdeke, hogy minél jobb játékosai legyenek, én harcoltam is ezért, de figyelembe kell venni más körülményeket is. Pintér Ádám például az utolsó pillanatban távozott tavaly nyáron. Ha elõbb elviszik, akkor valószínûleg megtartottunk volna egy másik játékost, Pintér viszont visszautasíthatatlan ajánlatot kapott Spanyolországból, nem tehettük meg, hogy nem engedjük el. Ez persze nem volt szokatlan dolog, az MTK-ból éveken keresztül sokan mentek el, ezért nekem volt annyi önbizalmam, hogy ezt a helyzetet is meg fogom oldani, hiszen még a célkitûzés is szerényebb volt a szokásosnál, a 6-10. hely valamilyeke, ami gyakorlatilag egyet jelent a stabil bennmaradással.
– Miért nem sikerült?
– Mert végül elment szinte a teljes védelem, márpedig nekem az elmúlt évtizedekben az erõsségem volt a védõjáték. Ezen kívül sok minden sújtott a szezon során, bejöttek sérülések, kapusproblémák, a végén hátrányos játékvezetõ ítéletek.
– Abból a tizenkét játékosból, aki tavaly, illetve a szezon során távozott, kiket kellett volna megtartani, hogy elkerüljék a kiesést?
– Egy védõt mindenképpen, de azért egy támadó sem ártott volna, mert elég kevés gólt rúgtunk. Ha egy vagy két játékos itt marad, nem lettek volna ilyen problémáink, gondolok elsõsorban a balhátvéd Hidvégire, mert azon a poszton végig lyukasak voltunk.
– Korábban úgy nyilatkozott, hogy elsõsorban mentális problémák miatt esett ki a csapat. Pontosan mire gondolt?
– A mi keretünket zömmel nagyon fiatal játékosok alkotják. A segítõm, Pölöskei Gábor éppen ma mesélt a kutyájáról, hogy kölyökkorában mindent kikapart és megrágott, de kétéves korára mindezt kinõtte, már nincs vele semmi gond. Ugyanez fog történni a mi futballistáinkkal is, öt év múlva már komolyan fognak viselkedni. Most még gyerekek, ismerkednek az élettel, ezért néha becsúsznak olyan dolgok, amelyek nem feltétlenül a teljesítményük javulását szolgálja.
– Tud erre példát mondani?
– Nem szeretném részletezni, de néha, edzésen látni lehet például egy-egy játékoson, hogy nem úgy készült, mint ahogyan illik. Egy csapat általában úgy épül fel, hogy vannak fiatal, pályafutásuk közepe táján járó és idõsebb játékosok, ami biztosít egyfajta kohéziót a társaságon belül. Ez most idõsebb játékosok híján nem mûködött, hiányzott a belsõ indíttatás, az okos szó, amivel az idõsebbek terelgetik a fiatalokat. De nem akarok mindent erre fogni, mert a helyzeteket azért ettõl függetlenül be lehet rúgni.
– Ön hogyan kezeli az efféle kilengéseket? Hetvenegy évesen meg tudja találni a közös hullámhosszt a tizenéves játékosokkal?
– Ez soha nem okozott problémát, ahogy a gyerekek folyamatosan cserélõdtek körülöttem, az engem is frissen tartott, úgy érzem, megértem õket. A világban azért dolgoznak még olyan öreg edzõk, mint én, pár év ide vagy oda pedig már egyébként sem számít, ha valaki meghülyül, azzal már úgy sincs mit csinálni, akkor abba kell hagyni.
– Azért, gondolom, másféle kötõdések alakulnak ki a focistákkal, mint Pécsett a nyolcvanas években.
– Persze, hogy mások, de azok a játékosok már a felnõtt csapat elõtt is öt-hat évig a kezemben voltak, majd közel hét évig voltam az edzõjük az NB I-ben. Itt más a helyzet, jönnek-mennek a gyerekek, van, aki csak egy-két szezont van itt, kevés játékossal dolgozom együtt olyan hosszú ideig, hogy mélyebb kapcsolat alakuljon ki. Ilyen volt például Németh Krisztián, akinek már tízéves korában, Gyõrben is én voltam az edzõje, amikor pedig idejött, mindjárt bekerült az elsõ csapatba. Õt például megkértem, hogy hozza el a barátnõjét, meg akarom nézni. Csodálatos teremtést ismertem meg benne, tudtam, hogy nyugodt lehetek Krisztián felõl. Szóval én próbálok közelebb kerülni, de azért ez nem mindenkinél sikerül. Az edzõ általában azokkal van jobb kapcsolatban, akik rendszeresen játszanak, aki nem játszik, az mindig elégedetlen, senkinek nincs annyi önkritikája, hogy azt gondolja, õ tényleg nem fér be a csapatba. Meg nem is egyforma mentalitásúak a gyerekek. Van, akinek azért fontos a velem való kapcsolata, mert nem törõdnek vele eleget a szülei, én meg valamikor hangot találtam vele. A másikat meg lecseszem keményen, és ezt nem szeretik, hozzá vannak szokva az új módszerekhez, hogy mindig csak dicsérni kell. Nos, én nem vagyok dicsérõs fajta, de ez sohasem okozott gondot, legfeljebb van egy-két gyerek, aki nem szeret. De azért általában jó hangulat van körülöttem, és nem vagyok akadálya ennek az edzéseken sem.
– Elõfordul, hogy a fiatal játékosok átlépnek egy határt, és tiszteletlenül viselkednek?
– Egyszer-egyszer elõfordul, hogy valaki kaffant valamit, de nem nagyon emlékszem komolyabb esetre. Akivel tudtam dolgozni, azzal dolgoztam, akivel nem, azt elküldtem.
– Hogyan élte meg azt a napot, amikor huszonhat év élvonalbeli edzõsködés után a csapat kiesett az NB I-bõl?
– Úgy estünk ki, hogy nagyszerû játékkal gyõztünk Pápán, mert a tartalékcsapatával felálló Kecskemétet közben megverte a Siófok. Fel voltam készülve rá, hogy ez most már meg fog történni, de azért élt bennem az utolsó pillanatig, hogy mindent meg kell próbálni. Hazafelé a buszon mindannyian nagyon kivoltunk, úgy éreztük, hogy igazságtalan volt velünk a sors, nem érdemeltünk volna kiesést.
– És mit érzett, amikor az utolsó hazai meccsen kórusban szidta az MTK közönsége?
– Nagyon rosszul esett, mert sokat dolgoztunk itt az elmúlt években, és úgy érzem, hogy még ebben az évben is jól tettük a dolgunkat. Ezt az is mutatja, hogy a sok külföldre eladott játékos mellett az egész NB I is tele van a futballistáinkkal. Õket mi építettük fel, sokszor a serdülõtõl az NB III-as gyõzelmen át az NB I-es aranyéremig, és most ellenünk játszanak.
– Kérdés, hogy a szurkolóktól el lehet-e várni, hogy mindezt értékeljék, amikor éppen kiesik a csapatuk.
– Természetes, hogy elégedetlenek voltak, azt viszont igazságtalannak éreztem, hogy válogatás nélkül kiabálták be a szitkokat, és mindenért engem okoltak. Ezt nem érdemeltem meg, az egész pályafutásom nem ezt érdemli, mint ahogy azt sem, hogy kieséssel zárjam.
– Milyen gondolatok forogtak a fejében a kiesés utáni napokban, hetekben?
– Rendkívül magam alatt voltam. Még most sem igazán tudom feldolgozni, egyrészt, mert érdemtelenül is estünk ki, meg azt is látom, hogy mekkora kárt okozott ez az egyesületnek. Az elmúlt idõszakban ez egy rendkívül megbecsült klub volt, hogy mást ne mondjak, a saját nevelésû játékosainkkal lettünk bajnokok, ez nemigen fordult elõ mással Magyarországon. Volt bennem egy olyan is, hogy a Mezey Gyurit feldobálták, mert bajnok lett a Videotonnal, engem meg elmondtak mindennek, miközben három játékost elpasszoltunk Fehérvárra is. Ilyenkor az embernek eszébe jutnak ezek a dolgok, de aztán arra gondoltam, hogy nem szeretném így befejezni. Az önbizalmam nem rendült meg a történtektõl, nem majrézom amaitt, hogy ne tudnék valamit a szakmából, amit tudnom kéne. Próbáltam mindig lépést tartani a korral, elvégeztem, elolvastam, megnéztem amit lehetett, nyitott szemmel jártam, egyszer-egyszer külföldi meccsekre is eljutottam Várszegi Gábor jóvoltából.
– Ha már szóba hozta a többségi tulajdonost, igazak azok pletykák, hogy már egyáltalán nem foglalkozik a klub dolgaival, és gyakorlatilag a fiára, Várszegi Dávidra bízta az MTK-t?
– Nekem nem tisztem, hogy bármit is mondjak errõl, de valójában nem is tudok semmit.
– És mi a helyzet az új stadion terveivel? Elég meglepõ bejelentés volt a jelenlegi helyzetben.
– Halottam róla, és örülnék is neki, ha megépülne. Ha tulajdonos rászánná magát, biztosan jó stadion lenne, legalábbis én még egyetlen olyan építkezését sem láttam, ami ne sikerült volna jól.
– Az MTK mélyrepülését sok szurkoló azokkal az értesülésekkel magyarázza, hogy nagyon alacsonyak a játékosok fizetései, ugyanakkor hosszú idõre szóló szerzõdésekkel láncolja õket magához a klub.
– Igaz, hogy a fizetések nem magasak, de ezek a gyerekek sokat kaptak a egyesülettõl, Agárdon etették, ruházták, képezték õket, és biztosítatták a számukra, hogy tanulóéveik alatt végigjárják a szükséges lépcsõfokokat: játszottak az NB II-es csapatban, és volt, aki már tizennyolc éves korára az NB I-ben is bemutatkozhatott. A klub azt tûzte ki célul, hogy játékosokat neveljen, és emellett megtartsa az NB I-es szintet. A szerzõdések szigorúságáról pedig csak annyit, hogy huszonvalahány játékos ment el innen az elmúlt években, ami szerintem nem azt támasztja alá, hogy a tehetségeink útjába állnánk. Innen mindenki elmehetett, van olyan tizenhat srác, aki már Angliában van, persze, miután pénzbe kerültek, pénzért is adja el õket az egyesület, de ezt más is csinálja.
– Kanta József ezzel szemben azt mondta még tavasszal a Digisport egyik mûsorában, hogy a klubvezetés kijelentette a játékosoknak: ha kiesik a csapat, senki nem hagyhatja el az MTK-t ezen a nyáron.
– Azért lesznek távozók, három-négy játékost elküldünk, és becsúszhat még egy-két eligazolás. De alapvetõen igaz, hogy a tervek szerint együtt marad a csapat.
– De ha valaki nem akar az NB II-ben játszani, és nem engedik el, annak nem lehetnek káros hatásai a csapatra?
– Mi az, hogy nem akar, ide szerzõdött, nem?! Kerüljön vissza, és játsszon az NB I-ben! Persze, vannak többen is, akik mennének, de ne felejtsük el, ezek a játékosok olyan teljesítményt nyújtottak, amivel kiesett a csapat. Régen az egy normális dolog volt, hogy ha mondjuk elvitték a két legjobb játékost vidékrõl Pestre, akkor a többiek azt mondták maguk között: gyerekek, csesszék meg, összefogunk, és csak azért is megmutatjuk! Hol vagyunk most ettõl a világtól? Most mindeki az egyéni karrierjével foglalkozik, hogy ki tudjon ugrani, keressen sok pénzt, kerüljön magasabb polcra. Ez persze normális törekvés egy futballistától, de alapvetõen más lett az egyesületek kapcsolata a játékosokkal. Az MTK-ban a gyerekek megkapták a lehetõséget, azért is volt ez az állandó, néha erõszakolt fitalítás, hogy legyen helye mindenkinek, aki ide kerül. Tudnék olyan játékost mondani, aki amúgy még évekig nem jutott volna el az NB I-ig, itt meg elment a helyérõl az idõsebb játékos, és puff, be is került a csapatba. Most, hogy kidugta a fejét, pedig már el akar menni, több pénzt, nagyobb dicsõséget akar.
– Mennyit keres egy átlagos MTK-játékos?
– Keveset.
– El tudja tartani magát belõle?
– Ha nem az elsõosztályú diszkóklubokba jár, és nem a legjobb éttermekben ebédel, akkor igen, biztosítani tudja magának a megfelelõ, önálló életmódot. Tény, hogy nem dúskálunk a pénzben, és okozhat feszültséget a játékosokban, amikor egy volt MTK-s egy hónap múlva visszajön hozzánk az új csapatával, és megkérdezi: Öcsi, neked még mindig ennyi a fizetésed, az enyém az ikszszerese. Ezt biztosan nem egyszerû a helyén kezelni.
– Egyetért azokkal a szakemberekkel, akik szerint ötéves lyuk tátong a magyar utánpótlásban, legközelebb a mostani U15-ösöktõl várható számottevõ eredmény, miközben a klubok már nem tudják felvenni az akadémiáról kikerülõ játékosokat, és ezáltal az évfolyamok egymásra torlódnak?
– Vannak lyukas évfolyamok, ez igaz, a torlódással viszont nem értek egyet. Egy évfolyamban soha nincs több három-négy kiugróan jó játékosnál, nekik meg lehet találni a helyüket. A baj akkor van, amikor nem jönnek a tehetségek. És mint mondtam, az ügyes gyerekeknek is sokszor kell egy kis idõ, amíg benõ a fejük lágya. Kiszabadulnak Agárdról, feljönnek Pestre, meg kell szokniuk az új helyzetüket, hogy szabadon jöhetnek-mehetnek, felszedhetnek egy lányt. Ez a dolgok rendje.
– Akkor ezek szerint nincs is szükség a nagy, útbaigazító beszélgetésekre, mert úgyis túl kell esniük ezen a szakaszon?
– Én azért sok mindenrõl elmondom nekik a véleményemet. Mielõtt bemegyek az öltözõbe, szeretek belenézni az újságokba, mi az, amire esetleg reagálni kell, amit érdemes megbeszélni velük.
– Tudna mondani egy olyan hírt, ami elindított egy fontos beszélgetést az öltözõben?
– A válogatottat például rendszeresen megbeszéljük. Akadnak néha olyanok, akik lebecsülnek egy-egy teljesítményt, úgy érzik, akár õk is játszhatnának a válogatottban azon a poszton, ilyenkor általában helyre teszem õket. Mostanában azért akármit mondok, az nem úgy csillog a gyerekek elõtt sem, mint amikor bajnokok voltunk. Ha egy edzõ hétfõn befordul a folyosóra, és esetleg elfelejtette volna, a zajokból már ki tudná találni, mit játszott a csapat hétvégén. De az is igaz, hogy ha sorozatban jönnek a gyõzelmek, egy idõ után nem biztos, hogy ugyanúgy meg tudod becsülni. Én is valahogy már természetesenek vettem a jó eredményeket, talán jobban bíztam magamban, mint kellett volna.
– Nemrégiben egy jobbikos képviselõ parlamenti felszólalásában örömmel konstatálta az MTK kiesését, mert szerinte a klub “idegen testet képez” a hazai mezõnyben. Az ilyen megnyilvánulások kezelésére felkészítik a játékosokat?
– Igen, szóba kerül. Nem szoktam túl patetikusan beszélni errõl a témáról, mert látom, hogy a mai fiatalok ezt nehezebben fogadják be, más megfogalmazásokat igényelnek. Nem újdonság számukra ez a jelenség, van, akinek már 13-14 korában bekiabálták a pálya szélérõl, hogy mocskos zsidók. Úgy veszem észre, nem igazán foglalkoztatja õket a kérdés. Az érdekes ebben abban, hogy bár én az utánpótlástól kezdve ismerem a gyereket, nem emlékszem arra, hogy itt zsidó gyerek futballozott volna, amióta én itt vagyok.
– Korábban is dolgozott az MTK-nál, 2004 óta pedig folyamatosan ön irányítja az MTK-t. El tudja még más csapat kispadján képzelni magát?
– Az edzõsködés nem olyan foglalkozás, hogy kategorikusan ki lehetne jelenteni az ilyesmit. Ezzel együtt én MTK-snak érzem magam, még ha az idõsebb drukkerek leginkább azokat is tarják annak, akik itt játszottak. Én ahhoz képest, hogy mióta vagyok a szakmában, nem dolgoztam olyan sok helyen, ennyi év alatt a legtöbb edzõ hosszabb utat jár be. Menet közben folyamatosan voltak ajánlataim, de én nem mentem el, jóllehet hívott erõsebb csapat is. Megszerettem itt, az itteni munka szakmailag is kielégített. Most, hogy nem érzem azt a szeretetet magam körül, amiben korábban részem volt, csak azt tudom remélni, hogy azonnal visszajutunk, és utána helyreáll a rend.
– 1987-ben öt mérkõzés erejéig volt megbízott szövetségi kapitány. Hogyhogy késõbb egyszer sem irányította a válogatottat?
– Háromszor merült fel a nevem, egyszer Jenei Imre lett, egyszer pedig Mészöly Kálmánt választotta az elnökség, ha jól emlékszem 8:7 arányban. Késõbb még egyszer felkértek, Bozóky Imre hívott fel, de nem vállaltam el.
– Miért nem?
– Mert korábban kétszer is leszavaztak.
– Ha ugyanolyan kondíciók mellett dolgozhatna, mint a kilencvenes évek közepén, amikor gyakorlatilag azt vett meg az MTK a hazai mezõnybõl, akit csak akart, ki lenne az az öt NB I-es játékos, akit a Hungária körútra hozna?
– Neveket nem mondanék, de valószínûleg csupa olyan játékost, akik innen mentek el. Ha õk maradtak volna, alighanem nem állunk meg egy bajnoki címnél.
(origo.hu)