Elképesztő edzőváltásdömping érte el az NB I-et, Hornyák Zsolt és Csertői Aurél a nem is oly régi, 2019-es érkezésével csúcstartó, az idén pedig már kilenc klub cserélte le szakvezetőjét, egyik-másik többször is. A jelenlegi élvonalbeli átlagedző kevesebb mint tíz hónapja dolgozik csapatánál. Mi lehet ennek az oka? Elemzésünkben erre keressük a választ.
Régi igazság: az edző ne nagyon pakoljon ki a bőröndjéből – jobb, ha mindig útra kész állapotban van.
A mondás nem mai, de manapság mintha mindennél gyorsabban, mondhatni, türelmetlenebbül cserélgetnék az edzőket az NB I-es klubok. Néhány napja lapunk egyik véleménycikke kezdődött így: „Nézzük csak 2020 augusztus közepét, a tavalyi bajnoki idény rajtját, kik ültek akkor a kispadokon. Az első fordulóban MTK–FTC (Michael Boris, Szerhij Rebrov), Paks–Újpest (Osztermájer Gábor, Predrag Rogan), ZTE FC–Mol Fehérvár FC (Boér Gábor, Márton Gábor), DVTK–Mezőkövesd (Feczkó Tamás, Kuttor Attila), Budafok–Kisvárda (Csizmadia Csaba, Supka Attila), Puskás Akadémia–Bp. Honvéd (Hornyák Zsolt, Bódog Tamás).”
Mellbevágó. Nagyon erős a fluktuáció.
Az MTK azóta Giovanni Costantinótól is elköszönt, Boér Gábor már a Budafokot is megjárta, Mezőkövesden Pintér Attilától is elbúcsúztak. Az akkor NB II-es DVSC kispadján Kondás Elemér ült, akit a Huszti Szabolcs, Toldi Gábor duó követett, ma már Joan Carrillo az edző – igaz, a másik újoncnál, Gyirmóton Csertői Aurél az állandóságot képviseli. Az első osztályban az elmúlt nem egészen másfél idényt nézve Hornyák Zsolt az egyetlen, aki 2021 novemberében még mindig ugyanott dolgozik, mint 2020 augusztusában. A tizenkét jelenlegi edző együtt még tíz éve sem ül a kispadon.
Miért van ez az őrületesen gyors cserélgetés? Egyáltalán: jó-e, hogy ilyen dinamikusan változik az edzők szerepe?
A kézenfekvő, a dolgokat leegyszerűsítő válasz erre persze az lehet: ha kátyúba ragadt egy csapat szekere, ha a vezetők úgy érzik, hirtelen új impulzusra van szüksége egy öltözőnek, az edzőváltás a leggyorsabb megoldás. Ahogy mondják: a keretet nehezebb, idő- és pénzigényesebb lecserélni, mint egy edzőt (és a stábját).
Ezzel alighanem szoros összefüggésben van a bajnokság lebonyolítási rendszere. A tizenkét csapatos szisztéma kialakulása óta eltelt években megfigyelhető: egy csapat (az utóbbi években az FTC) kiemelkedik, egy nagyjából biztos kieső, a többi tíz között alig van különbség, a napi forma dönt, sokszor néhány pontra van egymástól a harmadik és a kilencedik – ez sok mindent befolyásol. Egyfelől azt, hogy ilyen kiélezett versenyben a minőségi szakmai munkának köszönhető plusz néhány pont rengeteget ér, másrészt pedig két rosszul sikerült mérkőzéssel hamar a veszélyzóna közelébe süllyedhet bárki, és máris lépéskényszerben érzi magát a klubvezetőség.
Itt a friss példa: Bognár Györggyel kiváló futballt játszik a Paks, Kispesten hetek óta kínlódik a csapat, és állandó téma a váltás – hány pont van a tabellán közöttük?
Egy. Nem húsz, hanem egy!
Már azt nehéz definiálni, ki a jó edző. Az eredményes, jöhet erre a válasz, de melyik a jelentősebb szakmai teljesítmény: bajnoki címet nyerni a Ferencvárossal vagy élvonalban tartani a Balmazújvárost, a Kaposvárt, idén a Gyirmótot? Az a jó edző, akivel előrelép a csapat, akinél fizikailag, játéktudásban fejlődnek a játékosok?
A sok edzőváltás mögött mintha érzelmi instabilitás lenne. Sokszor a vezetők és az edzők nem ugyanúgy értékelik az adott játékoskeret erejét, az előbbi túlzó igényekkel áll elő, amelyet a stáb nem teljesít, és máris feszült a helyzet. Elég a DVTK példájára utalni: a vezetők addig emlegették, hogy a szakportál szerint a keretük összértéke alapján a dobogóért kellene harcolniuk, míg ki nem estek – mondjuk, a szurkolói tüntetés idején már senki sem hivatkozott a szakportálra. A játékoskeretet sokszor nem az edző vagy nem csak az edző állítja össze, de ha nincs eredmény, ő az első számú felelős. Mintha ezt érzékelve a szurkolók az utóbbi időben egyre gyakrabban emlegetnék a sportigazgató felelősségét – holott sohasem lehet tudni egyértelműen, a fontos döntéseket ki hozza. Aligha van olyan klub, amelyben kizárólag a sportigazgató. Egy edzőváltást sokszor vezetői szavazás előz meg, és a közvélemény a legritkább esetben tudja meg (de inkább soha), hogy a tulajdonos, az önkormányzat képviselője, a többi döntéshozó mire voksolt.
A jelenség persze nem magyar specialitás. Egy angol kimutatás szerint a kilencvenes évek elején egy edző átlagosan három évet dolgozott egy klubnál, a 2010-es évekre ez egy évre csökkent. Az újonc edzők csaknem hatvan százaléka nem kapott második esélyt (ki és mikor ad vajon lehetőséget, mondjuk, Huszti Szabolcsnak?), az új edzők nyolcvan százaléka 75 tétmeccs előtt elveszítette az állását – a türelmetlenség egyértelmű jelenség.
Erre ragyogó példa a nemrég lejátszott DVSC–Honvéd bajnoki. A szünetben 1–3-nál a hazai közönség nemcsak a kispad, hanem a komplett VIP-páholy távozását követelte, a kispestiek elégedetten tapsoltak – 45 perc múlva viszont a Loki-hívek ünnepeltek, már mindenki alkalmas volt a feladatára, és a honvédosok szólították fel távozásra csapatuk edzőjét, vezetőit. Nem az eredmény, hanem a részeredmény is elég volt meccs közben, hogy szélsőséges vélemények hangozzanak el, és a közönség hangulata óhatatlanul hatással van a vezetőkre, akiknek így nehezebb higgadt, megfontolt döntést hozniuk – miközben az edzőnek el kell fogadtatnia magát az öltözővel, főleg a kispadon ülőkkel, a vezetőkkel, a szurkolókkal. És azt sem mindig lehet pontosan megállapítani, a vezetők az edzőváltással az öltözőt akarják felrázni, a szurkolókat lecsillapítani (halljuk a tiltakozást, szerintünk is gond van, és tessék, intézkedtünk), esetleg önmagukat akarják megnyugtatni (mi mindent megtettünk).
Nehéz ügy.
Otto Rehhagel, a legendás német futballtréner mondta egyszer: nem okvetlenül a rossz eredmények miatt kell váltani a kispadon. Szerinte az edzőt akkor kell elküldeni, ha az öltözőben nem hiszik el neki, amit mond, nem hiszik el, hogy vele sikeresek lehetnek – akkor sem, ha éppen jönnek az eredmények. Ugyanez fordítva: ha a keret támogatja az edzőt, akkor sem szabad elküldeni, ha sorozatban háromszor kapnak ki.
Az edzői bőrönd legyen mindig útra kész.
És akkor is csak utólag derül ki (vagy akkor sem ), az edzőváltás meghozta-e a kívánt eredményt – mert garancia sosem lesz arra, hogy a következő szakemberrel minden jobb lesz. Csak arra, hogy előbb-utóbb őt is kirúgják.
| – Mekkora nyomás alatt dolgoznak az edzők Magyarországon? – Nem vagyok naprakész a statisztikákban, de az edzőváltások és a nyilatkozatok alapján nagy nyomás nehezedik az NB I-es edzőkre – válaszolta Csertői Aurél , a Gyirmót FC Győr vezetőedzője. – A szakemberekkel szemben támasztott elvárás nem mindig reális, máskor pedig talán az edzők akarnak túl sokat. Ha az adott csapat legfeljebb arra alkalmas, hogy kiharcolja a bennmaradást, ne a negyedik hely elérését tűzzük ki célként. – Honnan érkezik a legnagyobb nyomás? A vezetőségtől, a médiától vagy a szurkolóktól? – Ez klubtól függ. A Ferencvárosnál nyilván sokat számít a szurkolók szava, de a legtöbb egyesületnél a tulajdonosok helyezik a legnagyobb nyomást az edzőre. – Az NB I-ben vagy az NB II-ben stresszesebb a munka? – A profi labdarúgásban mindenhol meg kell felelni az elvárásnak. Ebben nem látok nagy különbséget a két osztály között. – Rendben, akkor nézzünk egy konkrét példát. Három gyengébben sikerült meccs után melyik osztályban kell jobban izgulnia a vezetőedzőnek? – Akárhol is dolgozzon a szakvezető, ha sorozatban háromszor pont nélkül marad, azonnal jön a „pánik”. Ilyenkor sokat számít, hogy a nehéz helyzetben az egyesület mennyire támogatja az edzőt, mennyire áll mögötte, és nyilván a csapat mentális erejét is tükrözi, hogy a rossz sorozat után képes-e kimászni a gödörből. Ugyanakkor minden klub más, a tulajdonosok és az elképzelések különböznek, itt sem lehet általánosítani az egyik vagy a másik osztályt illetően. A nyomás ugyanakkor mindkét bajnokságban egyforma. B. A. B. |
Forrás: nemzetisport.hu